Markó Béla beszéde: Verestóy Attila halálára

Tisztelt gyászoló család!

Tisztelt gyászoló gyülekezet!

 

Erdélyt már évszázadokkal ezelőtt Tündérországként emlegették a krónikások, így beszélt róla az ezerhétszázas években Verestói György református püspök is, Verestóy Attila egyik őse. Csakhogy akkoriban Tündérország mást jelentett, mint ma: olyan változékony tartományt, ahol a hegyek és völgyek hullámzásában, az olykor felszálló, aztán ismét szétterjedő ködben eltűnik az ember, és más arcot mutatva bukkan fel később. Igen, a történelmi kényszer tette ilyen Tündérországgá Erdélyt, hiszen hol az egyik, hol a másik külső hatalomnak kiszolgáltatva, hol a németet, hol a törököt, hol egymást is kijátszva tudott csak megmaradni ennek a több nyelvű, több vallású, több hagyományú földnek a népe. Akik itt valamit alkottak, főként a politikában, azoknak szót kellett érteni Kelettel és Nyugattal, ismerniük kellett Róma és Bizánc nyelvét, tudniuk kellett tárgyalni ezzel is, azzal is, de közben ott kellett tartaniuk a kezüket minden pillanatban a kardmarkolaton. Bethlen Gábor példája máig nem vesztette érvényét errefelé.

 

Állhatatos emberekre volt szükségünk mindig az állhatatlanságban, olyanokra, akik nem felejtik egy pillanatra sem a célt ebben a változékony országban, gyorsítanak vagy lassítanak, ha kell, attól függően, hogy milyen a hegy, milyen a völgy, de az irányt nem tévesztik el. Hány és hány embert láttam én csak az elmúlt évtizedekben is ide-oda tévelyegni, ököllel csapkodni az asztalt a maguk körében, meghunyászkodni a hatalom előtt, másra hárítani a felelősséget saját kudarcukért, vagy lekicsinyelni mások eredményeit.

 

Most, hogy felidézem az RMDSZ alapításától közösen megtett utat, rá kell jönnöm, hogy minden bizonnyal Verestóy Attilával töltöttem a legtöbb időt együtt a politikában, padtársak voltunk úgymond a szenátusban huszonhat éven át, és azon kívül is együtt dolgoztunk a szövetség vezetőségében folyamatosan, igazán megismerhettük és kiismerhettük egymást. Különös érzés rájönni, hogy miközben körülöttünk annyi minden változott ezekben az évtizedekben, annyi kollégánk veszítette el a hitét a demokráciában és egy méltányos román-magyar együttélésben, Verestóy Attila tulajdonképpen emberként is, politikusként is ugyanolyan volt a legutóbbi években is, mint amikor fiatalon egy irdatlanul nehéz feladatra vállalkoztunk. Ugyanaz az indulatos, szenvedélyes, hol lelkes, hol keserű, sokszor nyers, de a legbonyolultabb helyzetekben is pillanatok alatt kiigazodó, nyugtalan székely volt akkor is és mindvégig, az a politikus, aki nem adta fel, nem hagyta abba, nem veszítette el a reményt. Sok szalmaláng ellobbant közben, sokan ijedtek meg a feladattól, és magukat mentegetve, megalkuvónak nevezték tovább hadakozó társaikat, akik a kezdeti sikertelenségek után is bíztak a változásban. Sok árulózást le kellett nyelniük azoknak, akik makacsul ragaszkodtak a párbeszédhez, és akik azt is tudták, hogy a politikai ellenfél vagy partner nyelvét, gondolkodását, érdekeit érteni kell ahhoz, hogy eredményt érjünk el, de itt, Verestóy Attilát búcsúztatva el kell mondanom, amit talán életében is többször kellett volna hangoztatni: hogy nélküle bizony kevesebbek lennénk, jogok és intézmények tekintetében is. Ma, amikor ismét erőre kapott, legutóbb román miniszterelnöki segédlettel is, a kilencvenes évek elején már megtapasztalt nacionalista gyűlölködés, talán kevesebb félteni valónk lenne, mondhatnám ironikusan, ha nem lett volna Verestóy Attila mindvégig Bukarestben. Például 1998-99-ben, amikor hosszú ideig küszködtünk, hogy változtassunk az anyanyelvű oktatás törvényes keretein. Frakcióvezető volt, vele együtt vittük végig azt az időnként reménytelennek látszó küzdelmet, amely végül mégis eredményre vezetett, és lett többek közt magyar nyelvű szakoktatás, lett magyar nyelvű egyetemi képzés, lett magyar nyelvű felvételi vizsga. Nem sikerült mindent megoldanunk, de nemzedékek nőttek fel az új törvényen, amelyet aztán 2011-ben ismét jobbá tehettünk, és neki is köszönhető mindez. Ezt már senki sem veheti el tőle, és mástól sem, aki részt vett ebben. Tőlem sem veheti el senki azt a tapasztalatot, hogy minden vitánk ellenére – persze hogy volt vitánk is – Verestóy Attilában bízni lehetett. Ha valamiben megegyeztünk, azt betartotta, ha valamivel megbíztuk, teljesítette. Pedig nem volt könnyű. Tárgyalni kellett már-már kilátástalan helyzetekben, át kellett bújni a tű fokán, vesztettnek látszó ügyeket kellett nyerőre fordítani, de ő képes volt erre. Ha kapott egy feladatot, nem jött vissza egy félóra múlva, hogy nem hallgatták meg, hogy zárva volt az ajtó, hogy hazamentek a tárgyalópartnerek, hogy elromlott az autó, vagy hogy netán megbetegedett. Apropó: betegség! Évek óta pihennie kellett volna, csökkenteni az iramot egy súlyos baleset után, de nem tette, hiába kértem én is. Nem volt képes erre. Így volt teljes az élete, ilyennek láttam akkor is, amikor 1990. március 19-20. után Marosvásárhelyen egyedüliként az országos RMDSZ-vezetőségből ott volt velünk, amíg a még nagyobb tragédiát, a teljes összeomlást, esélyeink és reményeink szétverését sikerült elkerülni.

 

Sorolhatnám még a parlamentből is a fontos pillanatokat, az eredményeket és csalódásokat, nem is ártana, hiszen utólag talán az is könnyűnek látszik, ami a maga idején minden energiánkat és képességünket igénybe vette. De nem egy búcsúbeszédben van a helye az ilyen mérlegkészítésnek, bár az is igaz, hogy évtizedeken át ez töltötte ki az életünk nagy részét. A Verestóy Attiláét is.

 

Dühösnek sokszor láttam, derűsnek is olykor, de érzelmesnek nem nagyon, így aztán azt sem tudom, mit gondolt arról, hogy újabban  omladozik körülöttünk a demokrácia és a román-magyar viszony is, amit közösen építettünk a román politikusokkal, azzal a nemzedékkel, amely velünk együtt, minden tapasztalat nélkül új alkotmányt, új törvényeket, új demokratikus intézményeket hozott létre. Remélem, képes volt ezt úgy szemlélni, mint pillanatnyi megtorpanást, ami utólag nem teszi semmissé egykori erőfeszítéseinket.

 

Kedves Attila, amit akkor létrehoztunk, megrendülhet ugyan, akár vissza is fordulhat a történelem, sajnos, de azt gondolom, ennek ellenére bebizonyítottuk, hogy lehetséges egy már-már széthullóban levő magyar közösségnek visszaadni a reményt, lehetséges egy másfajta jövőt megtervezni és megalapozni a Kárpát-medencében élő nemzetek számára. Ehhez te is hozzájárultál, nem is akárhogyan. Nagy kár, hogy nem folytathatod, az RMDSZ-alapító generáció tapasztalatára nagy szükség lenne a jövőben is, többek közt azért is, hogy a történelem ne ismételje meg, amit mi 1990-ben átéltünk. Nagy veszteség ez mindannyiunknak, hiszen bajtársunk voltál. De ha már így történt, van az égben is egy frakciója az RMDSZ-nek, még az első parlamentből, 1990 és 1992 közöttről ott ül Domokos Géza, Demény Lajos, Fazakas Miklós, Szabó Károly, Bárányi Ferenc, Borbély Ernő, Brendus Gyula, Podhrádszky László, Tokay György, Zonda Attila, kivan így is a frakcióalakításhoz szükséges tíz, veled együtt már tizenegy, nem kellett volna sietni, és ráadásul már rég megérkeztek a későbbiekből is többen, Albert Álmos, Birtalan Ákos, Borbély Imre, Elek Barna, Incze Tibor, Kakassy Sándor, Kötő József, Magyari Lajos, Sinkó István. Meg aztán ott vannak a nagy alapítók, akik a parlamentben nem voltak velünk annak idején: Cs. Gyímesi Éva, Kántor Lajos, Sütő András. Úgy látom, lesz vita az égben is, akárcsak idelent, de egyvalami biztos, kedves barátom, Verestóy Attila: a kötelességeteket teljesítettétek, a kötelességedet teljesítetted.

 

Püspök-ősöd strófáival búcsúzom tőled:

 

„Én azért akarván írni most verseket,

Lefestek egy olyan Égő Szövétneket,

Mely tündöklésével Fő- és Köz-Rendeket

Megvidámítván, nyert nagy Dicséreteket.

 

Mert ez nem tündöklött csak maga javára,

Hanem Királyának hív szolgálatjára,

Édes Hazájának ki-tetsző hasznára,

És a szent Sionnak vigasztalására.

 

Mígnem a Közjóban hasznos tündöklése,

És igen szaporán fogyasztó égése,

Őtet megemésztvén, lőn elenyészése,

És a Halált hozó pontra érkezése.”