Bíró Barna Botond, az RMDSZ udvarhelyszéki szervezete ügyvezetőjének búcsúbeszéde

Gyászoló család!

Végtisztességet tevő gyülekezet!

 

A mennybolt kapui ma Udvarhely fölött nyílnak, az oda vezető út pedig a fájdalom és a gyász köveivel van kirakva. Itt állunk egy koporsó mellett, és még fel sem fogtuk a történteket. Még nem jön, hogy elhiggyük. Megszokásból nyúlunk a telefon után és lefagyva állunk egy pillanatra mire rádöbbenünk, hogy ez a hívás már nem csöng ki többé.

Az az ember, aki oly sok éven át az egyik legmeghatározóbb szereplője volt a romániai magyar közösségnek, nem fog többé szóra emelkedni.

 

Pedig a szavak mestere, és a tettek embere volt Ő, egy olyan politikai generáció oszlopos tagjaként, akik képesek voltak előidézni változásokat, akik nem viszonyultak a jövőhöz, hanem alakították azt. Akik nem hatalomvágyból, hanem meggyőződésből és elhivatottságból politizáltak és akkor mentek be Bukarestbe, amikor az egy forrongó üst volt.  És helyt álltak. Így váltak lassan biztos pontokká, akik képesek voltak összetartani a néha szétesni látszó, vagy éppen szétesni vágyó világot. Megtanulták személyes sérelmeiket háttérbe szorítani, hogy minden erejükkel a közösség érdekeire tudjanak összpontosítani. A rendszerváltók generációjához tartozott Verestóy Attila. Határozott kiállásával, sziklaszilárd érveivel, csillogó tekintetével hol bátorított, hol nyugalomra intett, és ha kellett vitázni is tudott keményen. Hányszor halhattunk vérpezsdítő beszédeket tőle. Most pedig itt ez a csend, amibe a föld is beleremeg.

 

A szavak mestere, a tettek embere. Szavai súlyát tettei adták. A szenátori iroda egyik fiókjában lapul egy poros, kézzel írt éves politikai beszámoló, melynek mottójaként olvasható a közismert Bethlen Gábor mondat:“Nem mindig lehet megtenni mindent, amit kell, de mindent meg kell tenni amit lehet.” Ez volt Verestóy szenátor politikai hitvallása. Így élt és így dolgozott.  Megtett mindent, amit lehet, hogy Udvarhelyszék ne egy földrajzi hely legyen egy térképen, hanem egy érzés az emberekben. Az otthon érzése. Hiszen nincs itt olyan település, ahol legalább egy közösségi megvalósítás ne fűződne a nevéhez, vagy ne találnánk egy tehetséges fiatalt, akit ő indított el élete pályáján. De beszélhetünk a több ezer sportszerető emberről, akinek felejthetetlen élményt nyújtott az a pillanat, amikor több éves munka és küzdelem után az európai kézilabdasport térképére felírták Székelyudvarhely nevét. Nem pihent meg, de nem is volt fáradt soha.

2008-ban, a választási kampányban, talán még emlékeznek, az a jelszó került a plakátra, hogy “Számíthat rá!”. Mennyire egyszerű, követlen és mindenki számára érthető, és mennyire nehéz ígéret. Aki ismerte, beszélt vele az tudja, hogy mennyire igaz volt ez Verestóy Attiláról.

A szavak mestere, a tettek embere. Hiányozni fognak e szavak. Mennyi szó lenne pedig még, mi kimondatlanul most bent ragadt. Mennyi félbe maradt munka, és meg nem valósított terv.

 

A mennybolt kapui ma Udvarhely fölött nyílnak, és nekünk el kell engednünk egy olyan embert, kire itt még nagy szükség lett volna. Mert ha valaha, akkor ma elhivatott, határozott, tisztán látó és racionálisan cselekvő emberekre a közösségnek nagy szüksége van. Olyanokra, akik képesek előidézni a változásokat, egyensúlyt teremteni a világban és biztonságot hozni. Mégis, nekünk most csak a búcsú maradt.

Egy utolsó főhajtással végleg elköszönünk, pihenése legyen csendes, emléke megmarad a szívünkbe zárva, közösségért kifejtett munkássága álljon példaként generációk számára. Büszkeséggel tölt el. hogy ismertük, megtisztelő volt a közös munka,  köszönjük hogy számíthattunk rá.

 

Drága Szenátor úr! Isten Önnel!